Az orientális tánc története I.

                                                                                       
                                                           
                                                                      

                 „Egy órát a szívnek, egy órát Allahnak”      

                                                                (Egyiptomi mondás)

La bella Otera- 1901

Az orientális tánc egyedülállósága, annak sokszínűségében rejlik. Ez a világ szinte minden részén ismert tánc sokféle változatban létezik. Eredeti neve " Raqs Sharki" azaz, a " Kelet Tánca". A manapság ismert hastánc (Danse du ventre) elnevezését a 19.század francia utazóinak köszönheti, akik " A Kelet felderítése" címen megismert elbüvölő keleti táncstílust, a hasat szabadon hagyon öltözet alapján, így nevezték el. Ez a nyugati világban elterjedt kifejezés, vagy másnéven " bellydance", azonban csak egy részét fedi le az orientális táncnak.

Kezdetek

 

 Az orientális tánc eredete az ókori keleti kultúrákban gyökerezik. Egyiptomban és az ókori sumérok földjén is találtak táncosokat ábrázoló korabeli leleteket, eszközöket, tárgyakat. Az ókori civilizációkban a táncot elsősorban szakrális szertartások során adták elő, így ez az akkor rituális kifejezésforma a szent tánc szerepét töltötte be. A táncok istenekhez szóltak, imaként vagy hálaadásként, áldást vagy gyógyulást kérve, de imitálták a termés elvetését és betakarítását is. Egyik legjelentősebb funkciója volt a nő felkészítése a gyerekszülésre, így a tánc a szakrális szerep mellett a mindennapi életben is a termékenységhez kötődött. Mindemellett számos más funciója volt, már az ókorban is gyakran alkalmazták világi szórakozások előtt, és mindennapi tevékenységeik eltáncolására (erre jó példa a perzsa tánc, ami ma is pontosan őrzi ezt a jelleget). Az azonban mindig is jellemző volt erre a táncra, hogy legjelentősebb színterei a női közösségek voltak, akár a mindennapi, akár a templomi közegben. A papnők által irányított rituális termékenységi szertartásokon férfiak nem is vehettek részt, ahogy a vallásos iszlám közösségekben bizonyos eseményeket a mai napig nem ünnepelnek együtt a férfiak és a nők. Ez is mutatja a hastánchoz való modern hozzáállás tévességét, ami szerint a tánc a háremek világában alakult ki, így eredendően férfiak szórakoztatására hivatott. Természetesen az iszlám világ egy színhelyét sem lehet kizárni az orientális tánc "lelőhelyeinek" köréből, de az eredeztetését a később kialakult vagy rárakódott funkcióktól el kell határolni. A keleti ember a táncot az élet természetes velejárójaként éli meg. A zene, a dal, a tánc része mindennapjainak. A nők és férfiak egyaránt táncolnak azonos neműek társaságában.

A Gavazik

Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték, mint például a "gavazi"-k.  A gavazi kifejezés eredetileg az Indiából elvándorolt, Egyiptomban a települések szélén, a társadalom perifériáján élő zenész-táncos-mutatványos cigányokat jelölte, akik mások szórakoztatásával keresték kenyerüket. A szó egyes számú alakja: gaziya. A cigánylány jelölésére az arab ma is használja az ugyanarról a tőről eredő, gadjariya szót. Az évszázadok során a gavazi szó minden, a köznép nyilvános szórakoztatásával

Gavazi táncosnő

foglalkozó ember gyűjtőnevévé vált. A gavazik települések, vasárok terein táncoltak, zenéltek. Táncukat népük zenészei kísérték a rebab nevű, hegedűhöz hasonló hangszeren, derbukán (homokóra alakú dob), zemren (kétcsövű fuvola) és egykezes dobon. Produkcióik láttán a közönség tagjai ugyanúgy fejezték ki tetszésüket, ahogyan a mai utcai, aluljárói zenészeket is jutalmazzák, pénzt dobáltak nekik. A hagyomány szerint a ruhájukra, csípőkendőjükre, övükre rögzítették, varrták fel a kapott fémpénzeket. Mivel más vagyontárgyaik nem voltak, ezért nagyon vigyáztak megszerzett értékeikre, állandóan magukon viselték csilingelő kendőiket, öveiket. Szemüket fekete kontúrral (kohl) hangsúlyozták, kéz- és lábujjaik végét és tenyerüket gyakran hennával festették. Az iszlám térhódítása utáni évszázadokban Egyiptomban a másokat nyilvánosan mulattató nők nem muzulmánok voltak, hanem bevándorló törzsek leszármazottjai, akik nem tartották magukra nézve érvényesnek az iszlám kötöttségeit, a hárembe való bezárkózást és a fátyol mögötti életet. A népréteg megbecsültsége igen alacsony volt, szinte folyamatosan vándoroltak. Hagyomány szerint a családokban a férfiak zenéltek, a nők táncoltak. A történelmi változások az elmúlt néhány száz évben az öltözéket megváltoztatták, de a lényeg ugyanaz maradt: a táncukra jellemző az érzelmi telítettség, az egyszerű, erőteljes, ösztönös mozdulatok, az erősen hangsúlyozott csípő mozdulatok, a gesztikuláció és az ujjcin használata. Ha szeretnél eredeti képet kapni az egyiptomi gavazik táncát, ruházatát illetően, nézd meg a zenész-táncos romák vándorlásáról szóló, Tony Gatlif által rendezett „Latcho Drom” című filmet. Jól megfigyelhető benne a hangszerelés, a ruházat, a zenei stílus és az ének jellegzetessége. Páratlan lehetőséget kapunk arra, hogy az éneklő-táncoló férfi és a táncoló nő egyidejű, párbeszédszerű tánca során megfigyeljük viszonyukat: egymással táncolnak ugyan, de anélkül, hogy egymást kézzel érintenék. Amikor egymásnak háttal táncolnak, válluk összeér, szinte összetámaszkodnak. Egymásnak táncolnak, hogy megmutassák érzelmeiket, mozgékonyságukat, ügyességüket. „E játékosan versengő tánc, szinte szerelmi párharc benyomását kelti…” Írja Pesovár Ernő a magyar cigánytáncról. Ez a jellemző a gavaziknak erre a táncára is elmondható. A gavazik táncában a közel-keleti tánc különböző dialektusai jelenhetnek meg, attól függően, hogy melyik országban telepedtek meg. A nyilvánosan fellépő táncosnőknek nagyon alacsony volt a társadalmi megbecsültségük, viszont fontos részei voltak a muszlimok ünnepléseinek.     

                                                                                                         Forrás: Aziza, Nieto Mercedes