A Sayyadina tánciskola Arab Estje

Az orientális tánc szerepe 

Nincs még egy tánc, ami a világnak szinte minden részén ennyire sokféle változatban és értelmezésben létezne, mint az orientális tánc. Ebből a szinte határtalan sokszínűségből fakad az is, hogy az orientális tánc nem csak műfajilag, de már elnevezését tekintve is nehezen meghatározható: eredeti neve az arab nyelvben és kultúrában "Raqs Sharki", azaz "a Kelet tánca". A nyugati civilizációban először használt nevét a XIX. századi Egyiptomba látogató francia katonáknak köszönheti, akik "Danse du ventre", azaz egyszerűen "hastánc" névre keresztelték. Ennek a kifejezésnek a tükörfordításaként terjedt el angol nyelvterületen a "Bellydance" megnevezés, és ennek nyomán ismerte meg a keleti táncot a magyar közönség is "hastánc"-ként.

Egyesek szerint ebben az elnevezésben a has, mint az anyaság, a nőiesség és a világi hit kifejeződése használatos, más vélemények szerint azonban ez a kifejezés a hozzá kapcsolt asszociációk miatt szexista, és bántóan leegyszerűsíti az orientális táncot.  Az orientális tánc azonban korántsem kizárólag a has mozgására épül - itt a női test más táncokban nem tapasztalt teljességében kap szerepet, annak egészének és részeinek izolált és harmonikus mozgásán alapul. 

A táncest videója:

 https://www.facebook.com/video.php?v=416718365143626&set=vb.382654921883304&type=2&theater

Az orientális tánc eredete

Az orientális tánc eredete az ókori keleti kultúrákban gyökerezik. Egyiptomban és az ókori sumérok földjén is találtak táncosokat ábrázoló korabeli leleteket, eszközöket, tárgyakat.

Az ókori civilizációkban a táncot elsősorban szakrális szertartások során adták elő, így ez az akkor rituális kifejezésforma a szent tánc szerepét töltötte be. A táncok istenekhez szóltak, imaként vagy hálaadásként, áldást vagy gyógyulást kérve, de imitálták a termés elvetését és betakarítását is.
Egyik legjelentősebb funkciója volt a nő felkészítése a gyerekszülésre, így a tánc a szakrális szerep mellett a mindennapi életben is a termékenységhez kötődött. Mindemellett számos más funciója volt, már az ókorban is gyakran alkalmazták világi szórakozások előtt, és mindennapi tevékenységeik eltáncolására (erre jó példa a perzsa öbölbeli tánc a Khaligy, ami a gyöngyhalászat hagyományából eredően ma is a hajszárítási mozdulatokat őrzi).

Khaligy produkció

Az azonban mindig is jellemző volt erre a táncra, hogy legjelentősebb színterei a női közösségek voltak, akár a mindennapi, akár a templomi közegben. A papnők által irányított rituális termékenységi szertartásokon férfiak nem is vehettek részt, ahogy a vallásos iszlám közösségekben bizonyos eseményeket a mai napig nem ünnepelnek együtt a férfiak és a nők. Ez is mutatja a hastánchoz való modern hozzáállás tévességét, ami szerint a tánc a háremek világában alakult ki, így eredendően férfiak szórakoztatására hivatott. Természetesen az iszlám világ egy színhelyét sem lehet kizárni az orientális tánc "lelőhelyeinek" köréből, de az eredeztetését a később kialakult vagy rárakódott funkcióktól el kell határolni.

A gavazzik 

Később kikerült a tánc a templomokból a világi életbe és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték az úgynevezett gavazzik. A gavazzi kifejezés eredetileg az Indiából elvándorolt, Egyiptomban a települések szélén, a társadalom perifériáján élő zenész-táncos-mutatványos cigányokat jelölte, akik mások szórakoztatásával keresték kenyerüket. Az évszázadok során a gavazi szó minden, a köznép nyilvános szórakoztatásával foglalkozó ember gyűjtőnevévé vált.

Gavazzi táncosnő

A gavazik települések, vasárok terein táncoltak, zenéltek. Táncukat népük zenészei kísérték a rebab nevű, hegedűhöz hasonló hangszeren, derbukán (homokóra alakú dob). Produkcióik láttán a közönség tagjai ugyanúgy fejezték ki tetszésüket, ahogyan a ma, pénzt dobáltak nekik. A hagyomány szerint a ruhájukra, csípőkendőjükre, övükre rögzítették, varrták fel a kapott fémpénzeket. Mivel más vagyontárgyaik nem voltak, ezért nagyon vigyáztak megszerzett értékeikre, állandóan magukon viselték csilingelő kendőiket, öveiket. Szemüket fekete kontúrral (kohl) hangsúlyozták, kéz- és lábujjaik végét és tenyerüket gyakran hennával festették. A népréteg megbecsültsége igen alacsony volt, szinte folyamatosan vándoroltak. Hagyomány szerint a családokban a férfiak zenéltek, a nők táncoltak. A történelmi változások az elmúlt néhány száz évben az öltözéket megváltoztatták, de a lényeg ugyanaz maradt: a táncukra jellemző az érzelmi telítettség, az egyszerű, erőteljes, ösztönös mozdulatok, az erősen hangsúlyozott csípő mozdulatok, a gesztikuláció és az ujjcin használata. Öltözetük tekintetében, mindig az egész testet takaró vászon, csőruhába öltöztek és kendőkkel hangsúlyozták a csípőmozdulatokat.

Beledi, mint műfaj

A folklór táncoknál maradva, fontos kiemelnünk az úgynevezett beledi táncstílust. A beledi szó jelentése: népies. És a tánc természetesen ezt a fajta mozdulatvilágot is tükrözi. Egy nagyon befelé forduló, intim, mozgásos meditációt közvetítő tánc. Mély és földies mozdulatok túlsúlya jellemzi, testközeli karokkal, kiemelt mellkas, csípő és hasmozdulatok jellemzik.  Jellegzetes hangszerei: furulyafélék (ney), oud, rebab, derbuka. Modernebb verzióban: harmónika, trombita, saxofon és a derbuka.

Beledi

 A fátyol, mint eszköz

 

A fátyol egy nagyon népszerű és gyakran használt eszköz az orientális tánc világában, európaiak számára a rejtőzködés, misztifikálás, a hárembe bújtatott nő jelképe.

Egyiptomba az orosz balett táncosok hozták be, 1900-as évek eleje. Nem kizárt, hogy a török táncokban a kendő mint eszköz jelen volt. Mai táncokban látványértéke van, keretet ad a mozdulatoknak.

Férfiak és tánc

Ahogy a nők, a férfiak is gyakran táncolnak azonos neműek társaságában, legyen az egy utcai shaabi parti, amelynek kizárólagosan a szórakozás a célja, vagy legyen az spirituális eredetű. Az időbe egy picit visszamenve, fontos megemlíteni az úgynevezett Tahteeb-nak nevezett mozgásformát, amiben az arab pásztorok használták a botot, ma már ez a táncforma saidiként ismert. A saidi Dél-Egyiptom Said nevű területén jellemző botos küzdősport volt, amivel a férfiak testi erejüket mutatták ki. A táncra jellemző a férfias, földies mozdulatok, ugrások, guggolások, bottechnika, lovak lábmunkáját imitáló mozdulatok. A lovak lábmunkáját imitáló mozdulatok kultúrtörténetileg oda vezethetőek vissza, hogy egy férfinak egy ló birtoklása, valamint a lóval való sikeres bánásmód a férfiasságát fejezte ki ebben az időben. A bot használat a magyar néptáncban is megtalálható.

Orientalizmus és hastánc

Walzer-USA

A modern hastánc történetét 1893-tól szokás számítani. Ebben az évben, a Chicagoi Világkiállításon szembesült először a baletthez és a természetellenesen átformált alakhoz szokott nyugati közönség a női test szabadságát és eredendő szépségét hirdető orientális tánccal. Az első hírvivők szíriai táncosok voltak, közülük is egy "Little Egypt" nevű táncos vált a leghíresebbé. Az akkori erkölcsi normáktól eltérő mozdulatkultúra nagyon szokatlan volt a komoly társastánchoz szokott Amerikai közönség számára.
Az első döbbenet után egyre nagyobb tömegeket kezdett vonzani az először még csak kuriózumnak számító orientális tánc. Ez részben a századfordulón kezdődő Kelet felé fordulásnak köszönhető. Az orientalizmus az első és a második világháború között

Little Egypt

teljesen kibontakozott, katonák, tehetős brit és francia férfiak százai menekültek ide szórakozni, a rejtélyes keleti nőket felfedezni. Az európai ember számára az orientalizmus művészi megjelenítése akkoriban többnyire a fülledt erotikát jelképezte, lásd ezt a képet például.
Eredeti környezetében az orientális tánc első modern színhelye az 1927-ben megnyílt kairói Casino Opera volt. Itt alakult ki a már kabaré-stílus, amit a század csillogó sztártáncosai adtak elő. Az 1940-es és '50-es években Kairó volt a közel-keleti kultúra szórakoztató központja, s a leghíresebb, ma már legen

Samia Gamal

dának számító orientális táncosok is ekkor jelentek meg a színen, és sorsuk a Casino Operában fonódott egybe: Tahya Karioka, Samya Gamal, Naima Akef.
Ezek a művészek a filmvásznon is rendre feltűntek,

Tahia Karioka

s ez a világ minden táján hatást gyakorolt a táncosokra. Ekkor kezdődött a modern orientális tánc aranykora. Az 1900-as évek második felében iszlám vallásos csoportok folyamatosan próbálták visszaszorítani, ennek eredményeképpen a legendás szórakozóhelyek és

Casino Opera

táncszínházak bezártak, a tánc sok helyen sajnos turisztikai látványosság szintjére egyszerűsödött. Ez a folyamat azonban jelenleg megfordulni látszik, köszönhetően a hihetetlenül nagy nyugati érdeklődésnek, ami a XXI. században az orientális tánc iránt mutatkozik. Amerikában és Nyugat-Európában a tánc elsősorban professzionális szólótánc illetve amatőr hobbi- és csoporttánc formájában létezik, de egyre több a műfajban a  táncszínházi törekvés is, s mindenképpen egyre közelebb kerül az őt megillető helyhez, ahhoz, hogy művészeti ágként fogadják el. 

Nieto Mercedes- Kortárs Orientális Táncos

Forrás: Aziza