2015. január 3., szombat

A Sayyadina tánciskola Arab Estje



Az orientális tánc szerepe 


Nincs még egy tánc, ami a világnak szinte minden részén ennyire sokféle változatban és értelmezésben létezne, mint az orientális tánc. Ebből a szinte határtalan sokszínűségből fakad az is, hogy az orientális tánc nem csak műfajilag, de már elnevezését tekintve is nehezen meghatározható: eredeti neve az arab nyelvben és kultúrában "Raqs Sharki", azaz "a Kelet tánca". A nyugati civilizációban először használt nevét a XIX. századi Egyiptomba látogató francia katonáknak köszönheti, akik "Danse du ventre", azaz egyszerűen "hastánc" névre keresztelték. Ennek a kifejezésnek a tükörfordításaként terjedt el angol nyelvterületen a "Bellydance" megnevezés, és ennek nyomán ismerte meg a keleti táncot a magyar közönség is "hastánc"-ként.
Egyesek szerint ebben az elnevezésben a has, mint az anyaság, a nőiesség és a világi hit kifejeződése használatos, más vélemények szerint azonban ez a kifejezés a hozzá kapcsolt asszociációk miatt szexista, és bántóan leegyszerűsíti az orientális táncot.  Az orientális tánc azonban korántsem kizárólag a has mozgására épül - itt a női test más táncokban nem tapasztalt teljességében kap szerepet, annak egészének és részeinek izolált és harmonikus mozgásán alapul. 

A táncest videója:



Az orientális tánc eredete


Az orientális tánc eredete az ókori keleti kultúrákban gyökerezik. Egyiptomban és az ókori sumérok földjén is találtak táncosokat ábrázoló korabeli leleteket, eszközöket, tárgyakat.
Az ókori civilizációkban a táncot elsősorban szakrális szertartások során adták elő, így ez az akkor rituális kifejezésforma a szent tánc szerepét töltötte be. A táncok istenekhez szóltak, imaként vagy hálaadásként, áldást vagy gyógyulást kérve, de imitálták a termés elvetését és betakarítását is.
Egyik legjelentősebb funkciója volt a nő felkészítése a gyerekszülésre, így a tánc a szakrális szerep mellett a mindennapi életben is a termékenységhez kötődött. Mindemellett számos más funciója volt, már az ókorban is gyakran alkalmazták világi szórakozások előtt, és mindennapi tevékenységeik eltáncolására (erre jó példa a perzsa öbölbeli tánc a Khaligy, ami a gyöngyhalászat hagyományából eredően ma is a hajszárítási mozdulatokat őrzi).
Khaligy produkció

Az azonban mindig is jellemző volt erre a táncra, hogy legjelentősebb színterei a női közösségek voltak, akár a mindennapi, akár a templomi közegben. A papnők által irányított rituális termékenységi szertartásokon férfiak nem is vehettek részt, ahogy a vallásos iszlám közösségekben bizonyos eseményeket a mai napig nem ünnepelnek együtt a férfiak és a nők. Ez is mutatja a hastánchoz való modern hozzáállás tévességét, ami szerint a tánc a háremek világában alakult ki, így eredendően férfiak szórakoztatására hivatott. Természetesen az iszlám világ egy színhelyét sem lehet kizárni az orientális tánc "lelőhelyeinek" köréből, de az eredeztetését a később kialakult vagy rárakódott funkcióktól el kell határolni.

A gavazzik 


Később kikerült a tánc a templomokból a világi életbe és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték az úgynevezett gavazzik. A gavazzi kifejezés eredetileg az Indiából elvándorolt, Egyiptomban a települések szélén, a társadalom perifériáján élő zenész-táncos-mutatványos cigányokat jelölte, akik mások szórakoztatásával keresték kenyerüket. Az évszázadok során a gavazi szó minden, a köznép nyilvános szórakoztatásával foglalkozó ember gyűjtőnevévé vált.
Gavazzi táncosnő
A gavazik települések, vasárok terein táncoltak, zenéltek. Táncukat népük zenészei kísérték a rebab nevű, hegedűhöz hasonló hangszeren, derbukán (homokóra alakú dob). Produkcióik láttán a közönség tagjai ugyanúgy fejezték ki tetszésüket, ahogyan a ma, pénzt dobáltak nekik. A hagyomány szerint a ruhájukra, csípőkendőjükre, övükre rögzítették, varrták fel a kapott fémpénzeket. Mivel más vagyontárgyaik nem voltak, ezért nagyon vigyáztak megszerzett értékeikre, állandóan magukon viselték csilingelő kendőiket, öveiket. Szemüket fekete kontúrral (kohl) hangsúlyozták, kéz- és lábujjaik végét és tenyerüket gyakran hennával festették. A népréteg megbecsültsége igen alacsony volt, szinte folyamatosan vándoroltak. Hagyomány szerint a családokban a férfiak zenéltek, a nők táncoltak. A történelmi változások az elmúlt néhány száz évben az öltözéket megváltoztatták, de a lényeg ugyanaz maradt: a táncukra jellemző az érzelmi telítettség, az egyszerű, erőteljes, ösztönös mozdulatok, az erősen hangsúlyozott csípő mozdulatok, a gesztikuláció és az ujjcin használata. Öltözetük tekintetében, mindig az egész testet takaró vászon, csőruhába öltöztek és kendőkkel hangsúlyozták a csípőmozdulatokat.

Beledi, mint műfaj

A folklór táncoknál maradva, fontos kiemelnünk az úgynevezett beledi táncstílust. A beledi szó jelentése: népies. És a tánc természetesen ezt a fajta mozdulatvilágot is tükrözi. Egy nagyon befelé forduló, intim, mozgásos meditációt közvetítő tánc. Mély és földies mozdulatok túlsúlya jellemzi, testközeli karokkal, kiemelt mellkas, csípő és hasmozdulatok jellemzik.  Jellegzetes hangszerei: furulyafélék (ney), oud, rebab, derbuka. Modernebb verzióban: harmónika, trombita, saxofon és a derbuka.

Beledi


 A fátyol, mint eszköz

 

A fátyol egy nagyon népszerű és gyakran használt eszköz az orientális tánc világában, európaiak számára a rejtőzködés, misztifikálás, a hárembe bújtatott nő jelképe.
Egyiptomba az orosz balett táncosok hozták be, 1900-as évek eleje. Nem kizárt, hogy a török táncokban a kendő mint eszköz jelen volt. Mai táncokban látványértéke van, keretet ad a mozdulatoknak.


Férfiak és tánc


Ahogy a nők, a férfiak is gyakran táncolnak azonos neműek társaságában, legyen az egy utcai shaabi parti, amelynek kizárólagosan a szórakozás a célja, vagy legyen az spirituális eredetű. Az időbe egy picit visszamenve, fontos megemlíteni az úgynevezett Tahteeb-nak nevezett mozgásformát, amiben az arab pásztorok használták a botot, ma már ez a táncforma saidiként ismert. A saidi Dél-Egyiptom Said nevű területén jellemző botos küzdősport volt, amivel a férfiak testi erejüket mutatták ki. A táncra jellemző a férfias, földies mozdulatok, ugrások, guggolások, bottechnika, lovak lábmunkáját imitáló mozdulatok. A lovak lábmunkáját imitáló mozdulatok kultúrtörténetileg oda vezethetőek vissza, hogy egy férfinak egy ló birtoklása, valamint a lóval való sikeres bánásmód a férfiasságát fejezte ki ebben az időben. A bot használat a magyar néptáncban is megtalálható.


Orientalizmus és hastánc


Walzer-USA
A modern hastánc történetét 1893-tól szokás számítani. Ebben az évben, a Chicagoi Világkiállításon szembesült először a baletthez és a természetellenesen átformált alakhoz szokott nyugati közönség a női test szabadságát és eredendő szépségét hirdető orientális tánccal. Az első hírvivők szíriai táncosok voltak, közülük is egy "Little Egypt" nevű táncos vált a leghíresebbé. Az akkori erkölcsi normáktól eltérő mozdulatkultúra nagyon szokatlan volt a komoly társastánchoz szokott Amerikai közönség számára.
Az első döbbenet után egyre nagyobb tömegeket kezdett vonzani az először még csak kuriózumnak számító orientális tánc. Ez részben a századfordulón kezdődő Kelet felé fordulásnak köszönhető. Az orientalizmus az első és a második világháború között
Little Egypt
teljesen kibontakozott, katonák, tehetős brit és francia férfiak százai menekültek ide szórakozni, a rejtélyes keleti nőket felfedezni. Az európai ember számára az orientalizmus művészi megjelenítése akkoriban többnyire a fülledt erotikát jelképezte, lásd ezt a képet például.

Eredeti környezetében az orientális tánc első modern színhelye az 1927-ben megnyílt kairói Casino Opera volt. Itt alakult ki a már kabaré-stílus, amit a század csillogó sztártáncosai adtak elő. Az 1940-es és '50-es években Kairó volt a közel-keleti kultúra szórakoztató központja, s a leghíresebb, ma már legen
Samia Gamal
dának számító orientális táncosok is ekkor jelentek meg a színen, és sorsuk a Casino Operában fonódott egybe: Tahya Karioka, Samya Gamal, Naima Akef.
Ezek a művészek a filmvásznon is rendre feltűntek,
Tahia Karioka
s ez a világ minden táján hatást gyakorolt a táncosokra. Ekkor kezdődött a modern orientális tánc aranykora. Az 1900-as évek második felében iszlám vallásos csoportok folyamatosan próbálták visszaszorítani, ennek eredményeképpen a legendás szórakozóhelyek és
Casino Opera
táncszínházak bezártak, a tánc sok helyen sajnos turisztikai látványosság szintjére egyszerűsödött. Ez a folyamat azonban jelenleg megfordulni látszik, köszönhetően a hihetetlenül nagy nyugati érdeklődésnek, ami a XXI. században az orientális tánc iránt mutatkozik. Amerikában és Nyugat-Európában a tánc elsősorban professzionális szólótánc illetve amatőr hobbi- és csoporttánc formájában létezik, de egyre több a műfajban a  táncszínházi törekvés is, s mindenképpen egyre közelebb kerül az őt megillető helyhez, ahhoz, hogy művészeti ágként fogadják el. 




Nieto Mercedes- Kortárs Orientális Táncos




























Forrás: Aziza 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése